Nagyon szeretem a kórusokat.

https://www.youtube.com/watch?v=AY2c9M7ixIM&feature=player_embedded

És nagyon szeretném tudni, mi történt ezekkel fiúkkal, mielőtt szarvassá változtak.

meg állatok nélkül is lehet. De ahogy Isten képes behatolni egy nem hívő ember életébe, úgy az állatok is meg tudnak jelenni az állat nélküli ember létezésében. Mindkét esemény sorsfordító, megrendítő, soha többé nem bírsz úgy élni, mint azelőtt, és nem érted, hogyan élhettél eddig Nélküle, nélkülük. A szeretet zavarba ejtő, magas hőfokon ég benned, tenni szeretnél valamit Érte, értük, hiszen mostantól fogva többé nem te vagy a fontos, hanem Ő, ők, a létük és a jólétük, ami már tőled függ, az időtől, amit Vele, velük tudsz tölteni. Tetteid jutalma az, hogy Ő tud rólad, és te örökre Hozzá tartozol, ők pedig felismernek és hálásan felfalják a kaját, amit vittél nekik, legyen az életmentő falat az utolsó pillanatban, vagy épp csak egy kis desszert az ebéd után. Lehetőséget kaptál a szolgálatra, és ez akkora boldogság, hogy méltatlannak érzed magad rá. Pedig ezt kiérdemelni nem lehet. Ez vagy ajándék, vagy nincsen.

Már negyven is elmúltam, amikor elkezdtem futni, eleinte a közeli bányató körül. Reggelenként értem rá, amikor a környék kutyusait szokták sétáltatni, többnyire póráz nélkül. Ha egy-egy barátkozós kutya jókedvűen utánam futott, én megálltam, lefagytam, és megkértem a gazdáját, hogy hívja vissza. Úgy képzeltem, hogy amint teheti, megharap! És az valami borzalom lesz! Hiába kiabálták messziről, hogy csak játszani akar, én támadásként érzékeltem a közeledését. Pár nap múlva a gyárak körül futottam inkább, ott se park, se jó levegő nem volt, de kutyák se nagyon, és ez megnyugtatott.                   Egy vöröses színű tacskó keverékkel viszont rendszeresen találkoztam. Felemelt fejecskével, sietősen lépegetett, céltudatosan, néha megjelölt egy villanyoszlopot, aztán sietett tovább. Minden reggel láttam őt, egyfelé volt dolgunk, és szokásom szerint mindig átmentem, szinte már üdvözlésként, a másik oldalra. Akár szemből érkezett, akár hátulról láttam meg, sétára váltottam és irány a túloldal. Hiszen ha futok, utánam fut, és biztos megharap! Ő meg csak sietett tovább azzal az öntudatos kis fejtartásával, és két hétbe is beletelt, amíg rájöttem, hogy ez a kutyus egyáltalán nem törődik velem.

Senkivel se törődik, de hogy engem ennyi idő után engem levegőnek néz, az bizony rosszul esett. Másnap kipróbáltam: pont szembe jött velem, és én életemben először vártam a találkozást. Megálltam, sétálni nem volt még bátorságom, és akkor ott nem csak a futástól vert gyorsabban a szívem. Nekidőltem egy kerítésnek, és zúgott a fülem a félelemtől. Mert ha megáll előttem és rám néz és elkezd ugatni?! És persze ha megharap?! De hát mi ismerjük egymást! Most tessék, itt vagyok, most be kéne mutatkoznunk! Csak szagoljon meg és ne ugasson! ..és akkor egyszer talán futhatunk együtt is, úgy, hogy csak elkísérjük egymást.. de ahhoz meg kell várnom, és ő jött is, a büszke kis nózijával, már csak pár lépés, rátapadtam háttal a kerítésre, nem lehet baj, barátok is lehetnénk, csak ne kezdj el ugatni, kiskutyám, nézd csak, itt vagyok  ---  tovább ment. Észre se vett. Úgy csinált, mintha nem láttuk volna egymást már napok óta minden reggel! Azt a mindenit. Sokáig néztem utána, és olyan mókásan mozgott a popsija járás közben, hogy végre csönd lett és elmosolyodtam. Mindig is ilyen volt a mozgása, csak nem láttam meg, mennyire aranyos ez a kutyus. Eltakarta a szememet a félelem.

A férjem szeretett kinézni az ablakon, a hetediken laktunk, a kertváros szélén. Egyik este, már lefekvéshez készültünk, azt mondta, mint akinek hirtelen egy nagyon kedves dolog jut eszébe, hogy képzeld, van itt egy kutyus a szomszéd kertes házban lakik, nagy tekergő, de mindig a zebrán megy át, és beugrik a kerítésen, úgy megy haza. Napok óta látja, és soha máshol nem megy át, csak a zebrán, ennyire öntudatos! Vöröses szőke, tacskó méretű, de hosszabb a kis lába, keverék lehet. Másnap nem mentem futni. Álltam az ablak előtt, néztem a zebrát. És vártam a Tekergőt, röviden: Tekit, akinek már neve is volt, és különbözött az összes többi kutyától, hiszen vártam, hogy átmenjen a zebrán, hogy az életéből ezt a részletet is tudjam.  

 mindig is az voltam. Budapesten születtem, több, mint ötven évvel ezelőtt. Anyával éltünk ketten, kiskoromban otthon mindig csak ketten. Nálunk nem laktak állatok, mert teli szőrözik a lakást, csak a dolog van velük, betegséget lehet kapni tőlük, különben se vagyunk otthon egész nap. A kutya képes és megharap, a cica megkarmol, a papagáj meg lekakálja a fotelt.

Nem otthon voltunk egész nap, hanem a könyvtárban, ahol Anya dolgozott. Iskola után egyenesen odamentem, az olvasóteremben írtam meg a leckéimet, nagyon gyorsan, mert utána olvashattam. Huszonkét ezer könyvet lapoztam át életem első szakaszában, és szerintem minden tizediket végig is olvastam. Volt egy kedvenc kisszékem, Anya a pult alatt tartotta nekem. Bevittem a gyerekkönyvtár polcai közé, háttal az ablaknak, és ott egy helyben a kisszéken egészen máshol voltam a zárásig.

Szófogadó, boldog, dundi kislány voltam, és a látszat ellenére nem voltam magányos. Élénken el tudtam képzelni a könyvek szereplőit, hazafelé ott jött mellettem az, akit aznap ismertem meg, beszéltem hozzá gondolatban és válaszolt, részt vett a könyvtáron kívüli tevékenységeimben, és nem zavart, hogy csak virtuálisan. Nem ismertem ezt a szót, nekem mind a barátom volt, mellettem ültek az iskolában, együtt mentünk a boltba, ott vacsoráztak velünk, és könnyű szívvel helyet cseréltek az újjal, ha új könyv került sorra a könyvtárból. Sokáig lakott velünk egy egész medvecsalád, volt egy fáraó barátom is, meg egy kislány, a Mogyoró, aki kinőtte a kabátját,

és így lett nekem az első kiskutyám is, a Bogáncs. Az enyém volt, tőlem veszett el, és mint egy láthatatlan tündér, végigkísértem a kóborlásán. Még a történetét is átírtam néha, mert amikor a könyvben csak békát tudott enni a nagy éhségében, én készítettem egy kis szalámis zsömlét neki, biztos voltam benne, hogy megtalálja és nagyon megörül, fel is falta, tudom... De ha az utcán szembejött egy kutya, átmentem a túloldalra, mert még képes és megharap. Bogáncs sajnos egyetértett velem, és vidáman átkísért az úttesten. Tízéves lehettem akkoriban, és a következő harminc évben egyszer sem éreztem úgy, hogy meg kellene egy kutyust simogatnom.