mindig is az voltam. Budapesten születtem, több, mint ötven évvel ezelőtt. Anyával éltünk ketten, kiskoromban otthon mindig csak ketten. Nálunk nem laktak állatok, mert teli szőrözik a lakást, csak a dolog van velük, betegséget lehet kapni tőlük, különben se vagyunk otthon egész nap. A kutya képes és megharap, a cica megkarmol, a papagáj meg lekakálja a fotelt.

Nem otthon voltunk egész nap, hanem a könyvtárban, ahol Anya dolgozott. Iskola után egyenesen odamentem, az olvasóteremben írtam meg a leckéimet, nagyon gyorsan, mert utána olvashattam. Huszonkét ezer könyvet lapoztam át életem első szakaszában, és szerintem minden tizediket végig is olvastam. Volt egy kedvenc kisszékem, Anya a pult alatt tartotta nekem. Bevittem a gyerekkönyvtár polcai közé, háttal az ablaknak, és ott egy helyben a kisszéken egészen máshol voltam a zárásig.

Szófogadó, boldog, dundi kislány voltam, és a látszat ellenére nem voltam magányos. Élénken el tudtam képzelni a könyvek szereplőit, hazafelé ott jött mellettem az, akit aznap ismertem meg, beszéltem hozzá gondolatban és válaszolt, részt vett a könyvtáron kívüli tevékenységeimben, és nem zavart, hogy csak virtuálisan. Nem ismertem ezt a szót, nekem mind a barátom volt, mellettem ültek az iskolában, együtt mentünk a boltba, ott vacsoráztak velünk, és könnyű szívvel helyet cseréltek az újjal, ha új könyv került sorra a könyvtárból. Sokáig lakott velünk egy egész medvecsalád, volt egy fáraó barátom is, meg egy kislány, a Mogyoró, aki kinőtte a kabátját,

és így lett nekem az első kiskutyám is, a Bogáncs. Az enyém volt, tőlem veszett el, és mint egy láthatatlan tündér, végigkísértem a kóborlásán. Még a történetét is átírtam néha, mert amikor a könyvben csak békát tudott enni a nagy éhségében, én készítettem egy kis szalámis zsömlét neki, biztos voltam benne, hogy megtalálja és nagyon megörül, fel is falta, tudom... De ha az utcán szembejött egy kutya, átmentem a túloldalra, mert még képes és megharap. Bogáncs sajnos egyetértett velem, és vidáman átkísért az úttesten. Tízéves lehettem akkoriban, és a következő harminc évben egyszer sem éreztem úgy, hogy meg kellene egy kutyust simogatnom.